Hey Leute!

Ja ja ja. A végletek embere...én vagyok. Erre már rég rájöttem de ma tudatosult bennem. Egsézen pontosan ezekben a szent percekben. Mindig is tudtam de...Normális az, hogy (feltehetően) ok nélkül hihetetlenül boldog vagyok, madarat lehetne velem fogatni aztán leülök valahová vagy nem is kell leüllnöm, csak megyek egyik helységből a másikba és mintha hirtelen átkapcsoltak vna takarékos üzenmódba olyan mérhetetlen világfájdalmat érzek, hogy félek összeroppanok? Dies ist normal????

Szerintem nem...vagyis....nehéz leírni ezt az érzést. Biztos megvan az oka. Boldog vagyok néha, mert mostanában bennem van hogy mennyi minden jó dolog történt velem és napmint nap vannak dolgok amiknek örülhetek. Ugyanakkor néha belémcsap a felismerés hogy mennyire szánalmas az életem...Esélytelen, senki, kilátástalan, tehetetlen, siralmas...ezzel jellemezném ezekben a percekben magamat.

Megint kezdek beleesni a legnagyobb hibába amit elkövethetek. Többe is egyszerre. Az egyik a naívságomnak köszönhető, hogy már megint csak remélek...remélek...remélek. Aztán pofára esek. Talán...vagy nem. A másik meg a tök esélytelen kategória. Amikor akaratlanul is megkedvelek valakit úgy hogy nem is ismerem valójában de mégis...és ez a legrosszabb. Mert így éllni sokkal rosszabb mint nemszeretni. És nem akarom és mégis megfelé történik éppen és nem tudok tenni ellene. Pedig tudom, hogy nem kéne és hülyeség. De áhh bárcsak történne VALAMI!!!! Nem tudom mi...várok valamire. Már nagyon régóta érzem, hogy várok VALAMIT és nem tudom megfogalmazni mi az...kéne egy jel. Bármi csak tudjam mit tegyek milyen irányba menjek...Elveszettnek érzem magam. Egyedül. Pedig annyian vannak körülöttem akik szeretnek és mégis. Mit várok? Nem tudom...talán ha itt lesz akkor rájövök.
És ennyi ezzel a világ legostobább emberének érzem magam...és az is vagyok. A végletek legostobább embere.

És íme a szám ami ezekben a percekben életben tart. Amiből életet merítek.

Köszönöm Bill, Tom, Georg Gustav. Ha ti nem lennétek...nem bírnám ezt elviselni.